Bizonyára sokunk fejében megfordult az utóbbi 25-30 évben, hogy ezt a mi szétszórt nemzedékünket nagyon jó lenne még egyszer újra összehozni, ha más nem, hát legalább egy nagy találkozás erejéig!
Azt sajnos már nem tudjuk megvalósítani, hogy mindnyájan újra egy közösségben éljük le az életünket (pedig de szép is lenne ilyen jó fej emberekkel egy kis hegyi városkában,sípályák és patakok mellett megöregedni!), mert az évek és a történések sajnos nagyon szétszórtak minket a világ ezer tájára.
De az, hogy alkalmanként összehozzuk a szüleinket, a gyermekeinket, és a családjaink túlnyomó (vagy elnyomó) részét, az mostantól már csak rajtunk (és némileg a gazdasági helyzeten is) múlik.
Ezért is fogadtuk kitörő lelkesedéssel Rugó (ifj. dr. Szentkirályi István - a történelmi hűség kedvéért :o) ) barátunk felhívását erre a nem mindennapi keringőre.
Szinte el sem akartam hinni, hogy a jelentkezések csak pozitív irányba haladtak.
Szerveztünk mi már jónéhány sízést, kirándulást, tábort az utóbbi években, és sajnos mindig akadtak olyanok, akik mindenféle mondvacsinált okokkal lemondták a részvételt, de itt most ilyenről szó sem volt!
Hála a főszervezőnknek, és a rugalmas szállásadónknak ( www.arnoldhof.at ), minden a lehető legsimábban alakult ahhoz, hogy a nagy találkozás végkimenetele abszolút pozitív legyen.
Valami lehetett már a levegőben, ugyanis én eddig az évig nem igazán törődtem azzal, hogy éppen milyen léc van a lábamon, mert mindig akadt valami, amit használhattam.
Az idei szezonban viszont került végre saját, jóféle léc nekem (hála egy jóakarómnak), a páromat is felszereltük kissé, a kölkünket pedig teljes harci díszbe öltöztettük, mert éreztük, hogy ez a szezon lesz neki "A NAGY KEZDET".
Kiegészítő sportként elkezdtünk sífutni, amit olcsósága, bárhol-űzhetősége miatt egyre inkább megkedveltünk.
A gyerekek lécbiztonságának kialakításában is nagyon jó segédeszköznek minősült, ezért nagyon melegen ajánlom mindenkinek, aki egy kis változatosságra vágyik a combkeményítő, kemény lejtők kiegészítésére.
Szóval a nagy várakozásban csak ízlelgettem a rég nem látott emberkék nevét a számban, és próbáltam felidézni régi arcaikat az emlékezetemben.
Szerencsére az iwiw már összehozott néhányunkat, ha más nem, legalább a virtuális térben.
A modern technikának hála ma már ez is egy nagyon pozitív élmény.
Mind az járt a fejemben, hogy miként fogom feldolgozni azokat a számomra felfoghatatlanul nagy ívet leíró életutakat, amelyeket az utolsó találkozásunk óta egyesek meg-, és átéltek.
Sehogy sem fért a fejembe, hogy miként lehettünk mi annyira távol egymástól az utóbbi évtizedekben, hogy lemardtunk az olyan csodálatos, és felemelő folyamatokról, hogy pl. az, a kis ügyes kölök, aki tegnap még a szemébe lecsúszott, hatalmas sísapkával keresgélte a kapukat a kisbányai versenypályán, mára már a honi szívsebészet egyik komoly(?), meghatározó, és ígéretes alakja, egy szekérderék kölökkel maga körül.
És hála a konokul támogató szülőknek, ehhez hasonló életutakat szerencsére még jó páran a magukénak tudhatnak.
Aztán eljött végre a nagy találkozás ideje, és a lelkem csak úgy pancsolt abban az örömforrásban, amit a sok régi arc újralátása okozott.
Jó volt látni, hogy az idősebbek (gondolom a sok évnyi sportolásnak hála) milyen jól tartják magukat, hogy milyen szenvedéllyel tartják össze a fiatalokat (dzsáááá!!! :o) ), és hogy az arcok, bár picit átalakultak az évek során, semmit nem vesztettek derűs, barátságos "állagukból".
Az már csak hab volt a tortán, hogy ezt a jó kis genetikai állományt, ami ezt a klassz társaságot jellemezte, sokan többszörösen átörökítették egy rakat, hozzánk hasonló porontyba, akikremélhetőleg továbbvisznek majd valamit abból az értékrendből, ami a mi életünket eddig jellemezte. A látványos népszaporulat tényleg üdvözítő!
Ők talán már sohasem szorulnak arra, hogy vasárnap reggel a füstös buszból kiszabadulva, 3 másik busz teljes utazóközönségével versenyezve felrohanjanak a mogosai felvonóhoz, majd 2-3 órás sorbanállás után 28 percet üljenek a csigalassú felvonóban azért, hogy utána 10 perc alatt lecsússzanak a pályán.
Valószínűleg pályát sem kell túl sokat taposniuk a jövőben azért, hogy utána mogyoró-vesszők és derékig érő buckák közt kelljen kapuzniuk az elavult sícuccaikban.
De azért valamit csak továbbadhatunk nekik, amiből szellemi és fizikai táplálékot kaphatnak erre a mára már túlkeményedett, barátságtalan világra: az összetartozás, a közösen átélt kalandok, és az élvezetes sportolás élményét.
A várva várt síversenyek ismét megvillantották azt a tüzet, amit annak idején a szüleink tápláltak belénk az otthoni sípályákon.
Olyan versenyszellem alakult ki, ami a 30 évvel ezelőtti nagy csatározások hangulatát idézte fel.
Akkoriban már abból is verseny volt, hogy ki ér fel hamarabb Szatmárról Mogosára kocsival.
Aztán ott voltak az állandó, családi rivalizálások, melyek már-már shakespearei (Montágú és Kapulett :o) ) magasságokba emelkedtek, és ezeknek a hangulata most újra belengte az apartmanház és a sípályák légkörét.
Jó volt látni, hogy miként fente napokon keresztül a fogát (kantiját) egymásra idős és fiatal, fiú és lány, testvér és nővér.
A parázs csaták hozták az elvárt minőséget, és néha komoly meglepetések is születtek (gondolok itt például Demeter (ex-Bogdán) Emese hatalmas, férfigyalázó futamára) .
Az is érdekes jelenség volt, hogy a verseny előtti estén (az előző estéktől teljesen eltérő módon) mindenki elkezdett a borosüvegek vonzásköréből a pizsik felé sündörögni, hogy a másnapi csatában minél pihentebb legyen. Ez mentalitás már igazi sportemberi karakterekre vallott!
Dicsértem itt már a fitt szüleinket (Nagypapi (id. dr. Szentkirályi István, Boga Ferkó örökös példaképe - a történelmi hűség kedvéért) még ma is úgy megy a pályán, mint állat, ember!), a versenyszellemtől átitatott kortársaimat, de még nem írtam a kölkökről.
Nos, ők aztán tényleg kitettek magukért!
Ha globálisan nézem őket, akkor egyszerűen az állam leesett, hogy ezek egyrészt tök jól síznek, másrészt szerencsére az eszük is vág, mint a beretva, mert a "Ki Mit Tud"-on mindegyik hatalmasat produkált.
(A feledhetetlen produkciókat hamarosan ide is belinkeljük.)
Csibészségeben is hozzák az elődök színvonalát, hógolyózásban is profik, egyszóval nincs gond velük.
Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, ezért szeretnék itt kitérni pár szó erejéig a saját kölkömre is, aki valószínűleg a hely és a társaság szellemétől átitatva, meglepően pozitív dolgokat produkált.
Ő még csak 3,5 éves.
Amikor megérkeztünk, annyi előképzettsége volt, hogy csúszott már velem szemben, párhuzamos lécekkel.
3 nap alatt annyit fejlődött, hogy csak lestem.
Első nap összejött neki a hóeke. Egyedül.
Második nap már kilométereket csúszott mellettem a "drumu rosu (vörös út)"-jellegű, útszerű pályákon, elfogadható testtartásban, különösebb problémák nélkül.
Aztán már a porhóba is becsúszott egyedül, esett is egyet, de nem nyüsszögött, és ez jó dolog!
A harmadik napon már odáig jutottunk, hogy minden magyarázás és bemutatás nélkül lecsúszott a gyerekpálya kapui között, majd átment a több buckából álló akadálypályán is, és végül már egész komoly pályákra merészkedett el velem úgy, hogy fogta mellettem állva a botomat, és gyönyörű, párhuzamos lécvezetéssel vette sorba a nem éppen könnyű kanyarokat, mindezt kézből erősen megtartva (nem könnyű!).
Ízelítőül álljon itt néhány videofelvétel a számunkra történelmi jellegű pillanatokról:
Az első igazi hóekéje:
Az első buckasízése:
A második, már kicsit komolyabb buckasízése:
Az első igazi kapuzás:
És egy őrült szlalomozás Yapával:
Az egészet még megtetézte azzal, hogy eddigi szégyenlős magatartását félretéve kiállt a népek elé, és elénekelte a "Kolozsváros olyan város..." kezdetű dalt.
És azt hiszem itt volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy ennek a közösségnek nagyon jó hatása van az én gyermekemre.
Már ezért is érdemes volt eljönnünk a táborba!
Remélem a többiek öröme is legalább akkora volt, mint az enyém ezalatt a pár nap alatt.
Ha van a sízőknek külön Istene, akkor remélem vigyáz ránk, és még egy jó pár alkalomra összehozza ezt a jó kis bandát, mert az a helyzet, hogy tényleg nagyon jó volt veletek!
Dzsáááá!!!
Sportársi üdvözlettel:
Danila Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése