Nem ragoznám túl a beszámolóm érzelmi részét: jó volt újra találkozni!
Jó pár hét telt el azóta, hogy a SZASE tagjai utoljára láthatták egymást, ezért a ránk váró új élmények ígérete már hosszú hetek óta lázas izgalomban tartotta a leendő résztvevőket.
Új találkozóhelyünk és túránk helyszíne mindenkiben más és más élményeket eleveníthetne fel egykori sízős múltunkból, ezért mindenki vegyes érzelmekkel vághatott neki a rég nem látott útvonalnak.
Ez itt a túra tracklogja:
A Kakastaréj már önmagában is egy komoly, sokak által ismert és bárhonnan felismerhető jelkép.
Egy büszkén viselt dísze a hozzánk oly közel álló máramarosi hegyvidéknek.
Hogy mi köt minket össze ezzel a csodálatos szikla-képződménnyel?
Nem utolsó sorban a néha keservesen, máskor könnyedén megszenvedhető megközelíthetősége.
Vagy a hegyhez köthető múltbéli túrák és sízések emléke.
A közel 1400m magas csúcsról elénk tárulkozó panoráma.
Nevelőpályánk, a kemény mogosai lejtő vigyázó és figyelő közelsége.
Esetleg a közelben elterülő Ökörmezőhöz, Rozsájhoz, és Izvorához kötődő emlékek.
Annak idején, amikor még csak a sízés alapjait tanulgattuk, tizenéves fejjel itt síztünk először fürdődresszben. Akkor május másodika volt. Hét-ágra sütött a nap. A nyomait a mai napig itt viselem a hátamon, de az élmény egy életre (vagy legalább is az Alzheimer-ig) bevéste magát az emlékeimbe, és most azt szerettem volna, ha az én új családom is megízlelhetné egy jó társaság részeként ennek a csodálatos környéknek a finomságait.
A 70-es évek vége felé (már-már autógyilkos módon), 1100-as Dacia-nkkal az erdő aljáig küszködtük fel magunkat, jelentősen lerövidítve a Pintea fogadótól mért közel 7km-es
útvonalat.
Most azonban nem volt kecmec! Korra, nemre, vallási és politikai hovatartozásra, bőrszínre, és fizikai állóképességre való tekintet nélkül mindenki nekivágott a nagy túrának.
Reggel 8 után valamivel stílusosan (a régi buszos sízések emlékét idézve) Szatmárról, a Nagytemplom elöl indult a társaság, hosszú konvojt képezve az országúton.
10 óra tájékán, a hátizsákok és a gyermekek rendezgetése után a társaság elindult a múltidéző ösvényen. Egy rövidebb, bemelegítő szakasz után, egy enyhe domboldalon összeálltunk egy nagy, közös csoportképhez:
Itt még együtt lehettek velünk az idősebb korosztályhoz tartozó, mára már kevésbé terhelhető, a szikláig velünk el nem sétáló sízőtársaink is. Ezt a kis lazítást még két rövidebb pihenő követte, aztán legközelebb már csak a Taréjnál állt meg a menet. A cél végig ott lebegett a szemünk előtt, és mivel ez a táj még mindig le tud nyűgözni minden egyes kis porcikájával, ezért csak haladtunk szépen előre és felfelé:
Útközben kisebb csoportok alakultak ki, melyekben kellemes társalgások, múltidézés, és talán némi pletykálkodás is folyt. :o)
A csúcstámadás után nagyjából mindenki összeesett a fáradtságtól, és a perzsaszőnyeg puhaságú fűben csücsülve kezdte el élvezni a csodálatos kilátás minden egyes porcikáját.
A szendvicsezés után sokan elszunyókáltak néhány perc erejéig.
Aztán a bátrabbak, az ügyesebbek, és néha még a felelőtlenebbek is elkezdtek felszállingózni a Taréj egy kisebb csúcsára, hogy onnan élvezhessék a nem mindennapi kilátást:
Ők onnan fentről nagyjából ezt látták:
Jó volt látni, hogy népes csapatunkat egy "öreg", nagybányai Salvamont-os róka, Kádár Zoli bácsi vigyázó szeme is óvta a bajtól:
Míg a többség a fűben heverészett, addig Szabolcsunk megnézett minket felülről.
Nagyjából így röpködött a Nap és a Kakastaréj között valahol félúton, a légáramlatok jótékony hatását maximálisan kihasználva:
Szerencsére, a magasabb régiókban még nem késtük le teljesen gyönyörű tőzikék virágzását.
Annak idején, amikor még nem volt védett növény, a tavaszi sízések után megtömtük a síbakancsainkat, és úgy vittük hazáig anyáinknak, nagyijainknak a hatalmas tavaszi csokrokat.
A hegyről lefelé tartó, megfáradt csapatot társaságunk leállíthatatlan motorja, István bácsi várta ínycsiklandóan finom sült szalonnával, a farkaséhes gyermekek és majdani kardiológusaik legnagyobb örömére:
Helyenként még a visszafelé vezető úton is kaptunk egy kis emelkedőt. Ezeken a társaság már csak szép csendben vonszolta magát a Pintea fogadó felé:
Aztán amikor végre megérkeztünk a 13km-nyi túra végére, mindenki magába öntött néhány liter folyadékot, elnyalt pár pálcikányi fagylaltot, majd ismét konvojba szerveződtünk, hogy utunkat folytathassuk szálláshelyünk, a Lostrita (=dunai galóca (fokozottan védett endemikus halfaj)) nevű pisztrángnevelde és üdülési komplexum felé:
Itt aztán a sofőrök is megkaphatták végre a hőn áhított söreiket, és mindenki nekieshetett a finomságos pisztráng-vacsorának.
Az este hosszas beszélgetésekkel, és szokás szerint jó hangulatú poharazgatással telt. Egyesek már korán lefeküdtek, mások hajnalig trécseltek a friss levegős terasz padjain. Az ébredés is nagyjából felemásra sikeredett, nem mindenki pattant ki az ágyból a Nap első sugaraira. :o)
A reggelizés és a pakolás után egy nagyon kellemes meglepetésben részesültünk. Emese instrukciói és szorgos munkája alapján összeállt egy lelkes, ajándékokkal felvértezett gyerekkórus, melynek lelkes és szép hangú tagjai felköszöntötték a jelenlévő, és megérdemelt napjukat ünneplő édesanyákat.
Mindeközben István bácsi - semmit sem bízva a véletlenre - szekérderéknyi unoka-hadának egyik ígéretes képviselőjét oktatgatta.
Megíratta vele a házit, és gondolom ki is kérdezte tőle, mert az okosítást soha nem árt korán kezdeni! :o)
Ha az utódok eddigi eredményeit nézzük, akkor szerintem tuti a módszer. :o)
Az Anyák Napi köszöntő után megbeszélésre került a jövő évi SZASE-sítábor néhány részlete, majd a társaság egy része érzelmes búcsúzkodás mellett elindult hazafelé, a többiek pedig átautóztak a közeli Izvorára, egy kis nosztalgiázásra:
Kellemes kis sétát tettünk a völgyben lévő patakhoz, ahol a gyermekek és a kutyák is nagyon jól érezték magukat. Ugráltak, pancsoltak, hidat építettek, gyíkokat, ebihalakat és békákat kergettek, és virágokat szedtek.
Ő itt a nyugalom szobra, aki csöndes magányába burkolózva cirógatta a fűszálakat, és beszélt az ő kedvenc virágaihoz, láthatóan a legnagyobb lelki nyugalomban.
Gratulálunk Márkéknak ehhez a tündérhez! :o)
A séta végén egyesek még ebédeltek egy jót, aztán mindenki elindult a maga hosszú útjára hazafelé.
Én úgy gondolom, hogy ez a kirándulás így volt jó, ahogy megéltük. Legalább is bízom benne, hogy mindenki ugyanolyan jól érezte magát, mint mi.
Nem azt mondom, hogy nem tudtam volna még hosszú napokon át elbeszélgetni az összegyűlt emberek bármelyikével, de ha már csak ennyi adatott meg erre az alkalomra, akkor úgy érzem, hogy azt a lehetőségekhez mérten maximálisan kihasználtuk.
Már csak abban bízom, hogy sikerül minél hamarább megszerveznünk egy újabb, naaagy (lehetőleg vizes) találkozást, mert ilyen emberekkel mindig jó együtt lenni. :o)
És amíg sikerül újra találkoznunk, addig álljon ITT A 2010. ÉVI KAKASTARÉJ-TÚRA FÉNYKÉPALBUMA, melynek nézegetéséhez jó szórakozást kíván sporttársi üdvözlettel:
Danila Attila
Bp., 2010.05.04.
u.i. no. 1. : nagyon örültem annak a nem mindennapi ténynek, hogy a 13km-es túra során jóformán egyetlen egy jelentős szeméttel sem találkoztam útközben, és ez nagy szó!
Csak így tovább a környezetünkért!
u.i. no. 2. : ez a fotógaléria valami hatalmas véletlen folytán pont ugyanúgy 441 db. képet tartalmaz, mint a schladmingi túránk galériája. Érdekes, mi? :o)
u.i no. 3. : péntek este volt még egy nagyszabású, vacsorával egybekötött tenisz-esemény a Sanatate pályáján, melyen sajnos mi nem vettünk részt, ezért az erről készült beszámolót valaki másnak kell majd megírni és dokumentálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése